Álomszerű képek, történet után kiáltó alkotások sorakoznak az Öreghegyi Művelődési Ház kiállítótermének falain: „Ember a Marson” címmel Szolnoki Szabolcs festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás az Öreghegy lábánál. A megnyitó közönségét Östör Annamária önkormányzati képviselő köszöntötte, a tárlatot és az alkotót Szabó Zoltán újságíró ajánlotta a jelenlévők figyelmébe, az alábbi gondolatokkal: Ember a Marson – a tárlatnak is címet adó festmény jelenete azonban nem a vörös bolygón „játszódik”, hanem természetesen a Földön. Amint azt a képen láthatják, emberek figyelik főhősünket, aki éppen szkafanderben a jellegzetes színű marsi talajon csinál valamit. Filmforgatáson járunk? Talán éppen a Mentőexpedíció című szuperprodukció készül, mégpedig Etyeken, ahol az ott élők azóta büszkén emlegethetik, hogy Matt Damon az ő falujukban ültetett krumplit. A háttér a semmibe vész, így a mű inkább tűnik álomszerűnek, a képzelet játékának, mint a lehetséges valóság leképezésének. Persze a film önmagában illúzió, de amit itt látunk, az mégsem mozi, hanem a fantázia játéka. E kép párja lehet Az utolsó papírelefánt című munka, amely szintén filmforgatást imitál. S persze azonnal eszünkbe jut a kérdés. Miért papír az az elefánt? Mi van, mi lett az élőkkel, az igaziakkal? Egyszerre szorongató és ironikus feladvány. Képzeljünk el hozzá és a tárlat többi művéhez egy történetet. Mert Szolnoki Szabolcs azt szeretné, ha kíváncsiak lennénk, hogy mi történik a képek szereplőivel. Azokkal is, amik láthatóak, gyakran lebegően, sejtelmesen, és azokkal, akik vagy amelyek hiányoznak. Például az emberekkel, akik sokszor jelen is vannak, meg nincsenek is. S tegyük fel a kérdést, keressünk és találjunk rá magunkban választ, hogy miként kerül az élénk színekben pompázó tigris az asztalra? Hogy kerül a tigris az asztalra abban az enteriőrben, ahol az elmosódó részletek mellett igen fontosak a hangsúlyosan látszódók is. Legutóbb három éve volt Szabolcsnak nagyobb kiállítása Fehérváron, az Új Magyar Képtárban, Fényérzékenység címmel. El kell mondanom, hogy azóta sok más tárlaton jártam már, de az ő néhány képe így is megmaradt az emlékezetemben. Nyilván azért, mert egy önálló univerzumot teremtett, képei, művészete pedig nehezen besorolható, nem hasonlítható másokéhoz. Tetszett a lazúros festésmód, a biztos technika, de leginkább az álomszerűség, a lebegő hangulat. A fojtott feszültség, amely műveiből áradt. Az, hogy bátran él a játékos és szürreális elemek használatával. Akkor beszélgettünk is. Azt mondta: „A hangulatok, az érzelmek keresik és megtalálják az útjukat a festményhez. Mindez a témától független, nem számít más, csak a kifejezés. Maguk a címek is képesek többletjelentést adni, de ez a funkciójuk nálam másodlagos. A képeim egyenként egy-egy történetet mesélnek el, de összefüggő, organikus egészet is alkotnak. Maga a dokumentálási célzattal történő festés hidegen hagy, engem a lelki természetű dolgok ábrázolása érdekel. A képeimet csak nagy vonalakban tervezem meg, hagyom, hogy festés közben a kezemet a pillanatnyi és a mindent körbelengő hangulat vezessen, így a festmény az irányított véletleneknek is köszönheti létezését.” Néhány napja a nemrég elkészült műtermében jártam, bevallom, azért is, hogy valljon kicsit nekem ő maga a képeiről. Ne az legyen, ami a kiállítások megnyitóin nyilván elő-előfordul. Az, hogy az alkotó előbb riadtan, aztán döbbenten, végül dühösen hallgatja, hogy ő tulajdonképpen mit is alkotott. Szabolcs azonban másokhoz hasonlóan nem szívesen elemezgette saját műveit, azok jelentését. Annyit mégis elmondott: azt szeretné, ha munkái izgalmasak lennének, és a nézők elgondolkodnának, mi minden történik vagy éppen nem történik rajtuk. Ez is egy fontos válasz. Mert az ő képei valóban nem leíróak, nem dokumentálóak. Inkább narratívak, fílingjük, hangulatuk van, sztori után kiáltanak. Mellékesen biztos technikával, festői tudással készültek. (A teljesség igénye nélkül felhívnám a figyelmet a képekből kiragyogó narancssárgákra, vörösekre, a sejtelmes fehérekre és például Műterem című kép parkettjára, amely egyszerre csillogó és bársonyos hatást kelt.) Az is kiderült róla, hogy egykor rajzot tanult és filozófiát is hallgatott. Hogy a Munkácsy általános iskolában rajzot tanít, és nagyon tetszik neki a diákok kíváncsisága, nyitottsága. Hogy Nagykőrösön járt alkotótáborban, ahol kis farostlemezekre festett finom tájképeket. És macskaportrét. Élvezte ezt a műfajt, kihívást, amely gyakorlásnak is kiváló volt. Meg is mutatta őket, büszke rájuk. De az is kiderült, hogy kedveli a képregényeket is, bár nem csinálja őket. Továbbá az, hogy két kisfia van, közülük a nagyobb, az ötéves rajzolgat. Időnként „ujházis” motívumokkal. Ha jól számoltam, húsz kép néz ránk a falakról, köztük néhány korábbi és egy sor új. Szolnoki Szabolcs színvilága az utóbbi években változott, szerinte frissebb, élénkebb lett. Témái, képeinek hangulata azonban ugyanolyan izgalmasak, megfejtésre várnak. Arra kérem önöket, nézzék meg a műveket, és találjanak ki róluk egy- vagy akár többperces történeteket. Meséset, álomszerűt vagy éppen földhözragadtat. A Földtől aztán rugaszkodjanak el, és képzeljék el, mi lenne, ha az emberek lennének a Mars-lakók. S, némi képzavarral, hogy vajon örülne-e ennek a vörös bolygó. Legyenek nyitottak erre a figyelemre méltó tárlatra, amely valóban méltó a figyelmükre – zárta gondolatait Szabó Zoltán. A kiállítás június 21-ig látogatható, az intézmény nyitvatartási idejében.

Fotó: Lőrincz Miklós