A pokolba rántja be a nézőt Sarah Kane angol drámaíró Szétbombázva című darabja és a Vörösmarty Színház előadása. Végigvonszolnak minket a gonoszság, a perverzió, a legelvetemültebb kegyetlenség körein, hogy a végén azért láthassunk egy feloldozó, valamennyire mégiscsak emberi gesztust. De addig… A szerző tragikusan rövid életet, mindössze 28 évet élt, 1971-ben született és 1999-ben halt meg, öngyilkos lett. Összes művében bőven túlment a tűréshatáron, darabjait botrányok, elutasító és elismerő vélemények kísérték. Bajnóczi Eszter írja elemzésében: „Sarah Kane-t elsősorban az in-yer-face színház egyik képviselőjeként tartják számon, ami elsősorban a közönség sokkolására, megrázkódtatására és a határok ütköztetésére épít. Az in-yer-face kifejezés az „in-your-face” kifejezésből származtatható, ami a New Oxford English Dictionary szerint egy igen agresszív és provokatív dolog, amiről lehetetlen nem tudomást venni vagy elkerülni. Az in-yer-face színház extrém, nem megszokott nyelvi és képi dolgokkal sokkolja a közönséget, felkavaró jellegével és őszinteségével megzavarja és megkérdőjelezi a morális normákat. Ez a fajta színház nemcsak összegzi korának társadalmát, de kritizálja is. Az in-yer-face színház célja, hogy a közönségből olyan extrém érzelmeket váltson ki, amilyeneket a színpadon is látnak…” Kane 1994-ben (más források szerint 1995-ben) írta a Blasted (Szétbombázva) című művét. Akkor, amikor a boszniai polgárháború legszörnyűbb eseményei történtek. S habár a darab nem ott, hanem Angliában játszódik, egy fiktív háború idején, a boszniai borzalmak minden bizonnyal hatással voltak a szerzőre. Abban az értelemben, hogy a pusztító ösztönök felülkerekedése, az erkölcsi gátlások eltűnése, a kegyetlenség tombolása a háborúból kimaradni akaró ember gesztusait, gondolkodásmódját, viselkedését is befolyásolják. A helyszín egy hotelszoba, ahol Ian, a kiégett újságíró meghúzódik, öngyilkos akar lenni. Nem akar foglalkozni a külvilággal, nem ír a háború rettenetéről, „csak” sima gyilkosságokról, civil tragédiákról. Barátnője, Cate is vele tart. Ian rasszista, ki nem állja a feketéket és a pakikat (pakisztániak), homofób, gyáva. Továbbá súlyos beteg, egyik tüdejét már kioperálták. Cate rebbenékeny, fél, és vannak még emberi érzései. Kricsár Kamill fokról fokra jobb teljesítményt nyújt különböző szerepeiben, ezúttal is hitelesen mutatja be Ian hangulatváltozásait a dühödt, elszánt erőszaktól, a macsósnak hitt gesztusoktól egészen a testi-lelki megaláztatásig. Kerkay Rita érzékeny alakítást nyújt, és gyakran „kinéz” a darabból, a nézők szemét fürkészve, mintha tőlük várna reményt, segítséget. Ian és Cate civakodása, örömtelen szexuális „aktusaik” töltik ki a bő egyórás előadás első felét, míg aztán kettejük szörnyű kis világába meg nem érkezik a külvilág, az igazi pokol, a Katona képében. Vendégszínész, Benkő-Kovács Gergő játssza, jól. Olyan figurát formál, aki már túl van mindenen, az összes elképzelhető és elképzelhetetlen szörnyűséget átélte és elkövette. Mindenre képes, mindenféle gátlás nélkül. Ian is megtapasztalhatja ezt, és megtörténik vele mindaz, amit másoknak kívánt. Pisztollyal végrehajtott szexuális erőszak, önkielégítés, férfiak párzása, szemkievés, kannibalizmus, megerőszakolás. Mindehhez a nyelvi trágárságok özöne. Sarah Kane nem kímél minket, és a rendezőnek, Derzsi Jánosnak, valamint színészeinek el kellett döntenie, hogy mindezt miként mutatják meg. A naturalizmus helyett nagyrészt a stilizációt választották. Érthető ez, hiszen minden a nézők közvetlen közelében zajlik, sokszor kéznyújtásnyira vannak a színészek, így túl nagy kockázat lett volna mindent a maga nyerseségében az arcukba vágni. A darabot a Pelikán Kamaraszínház előterében játszották. A ruhatár előtti pult volt az ebédlőasztal, az erőszak helyszíne, a felfelé vezető csigalépcső pedig gyakran kitakarta a jeleneteket a nézők egy része elől. Szegény ember azzal főz, amije van: látszott, hogy elsősorban a színészek szívügye volt az előadás. A zenét Kricsár szerezte, a látványért, jelképes rekvizitumokért Kerkay volt a felelős, a hangszóróból Derzsi hangja szólt. Mindez így, együtt pedig kicsit sterillé tette a fehérvári előadást. Ráadásul Kane szövege ugyan erős, időnként (lepődjenek meg) költői is, a sokféle szörnyűség felsorolása és stilizált megmutatása azonban idővel kioltotta egymást. Viszont szembesít a komfortzónánkkal, és elgondolkodtat, hogy a környezetünkben is sikeresen felhorgasztott gyűlölethullám mikor fordul át valami még súlyosabba. Nekem mégis erősen kellett keresnem magamban a katarzist, inkább „csak” megrendülést éreztem, az utolsó jelenet azonban – minden szörnyű előzménye ellenére – valamelyest könnyített a lelkemen. A merész darabválasztás, az alkotók bátorsága, a színészek őszinte játéka viszont elismerést érdemel. A Pelikán – a rabvallató székekkel együtt – alkalmas lehet hasonló, progresszívabb darabok bemutatására, és úgy hírlik, a következő évadban valóban a merészebb kortárs bemutatók helyszíne lesz. (Arról nincs hírem, hogy a Szétbombázva műsoron marad-e.)

Szabó Zoltán Fotó: Rostásy Szabó Mihály