Pálné Hencz Teréz és Arany Gold Zoltán munkáiból nyílt kiállítás a Pelikán Galériában. A Székesfehérvári Művészek Társasága alkotóinak közös, szeptember 9-ig látogatható tárlatát Czinki Ferenc író, szervező a következő gondolatokkal nyitotta meg.
Azzal talán nem megyek túl messzire, már itt a legelején, ha azt mondom: önmagában nyilván minden kiállítás egyedi és megismételhetetlen, nehéz volna úgymond kétszer ugyanabba a kiállításba belelépni. Ez halmozottan igaz akkor, ha páros kiállításról van szó, hiszen ilyenkor a tárgyak alkalmi párbeszédbe lépnek egymással. A mai délutántól kezdve, az elkövetkező három hétben, két alkotó, Pálné Hencz Teréz és Arany Gold Zoltán munkáinak párbeszédét hallgathatjuk, amennyiben persze szóba állnak egymással.
Szegedi Csaba, Arany Gold Zoltán, Pálné Hencz Teréz és Czinki Ferenc
Egyelőre úgy tűnik, hogy igen, ami annak a szerencsés véletlennek is köszönhető, hogy Hencz Teréz egyik munkája éppen a két ember közötti egyik kapcsolat, a híd szimbolikáját mutatja meg, keresve sem találhatnánk jobb kiindulópontot tehát. A híd eszköz, szimbólum, útvonal, megoldás, esztétikai gyönyörűség. Nem véletlen talán, hogy a híd szóról eszembe jut a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes szövege, amelyben a szerző (bizonyos EP), nem aprózza el a dolgot úgy mint én, és alaposan feldolgozza az „én” és „mi” közötti függőhidak technikai és történeti hátterét. Idézem: „(H)ogy csupán a legfontosabb függőhídfajtákat említsem: egyszerű, külön lehorgonyzott, önmagában lehorgonyzott, azután a kábelhíd, a ferdekábeles hárfahíd, a ferde csillagkábeles, a ferde legyező alakú és az egypilonos ferde hárfakábeles...”. És ha körülnézünk ebben a teremben, megláthatjuk, hogy ezek szerint létezik, boltíves plafonról lelógatott, textil alapú, feliratos is…
Heincz Teréz újabban a haiku műfajával is ismerkedik, érdemes megnézni gondosan válogatott, feliratos köveit az ablakban. És ezzel megint kapcsolódási pontot biztosít a megnyitó személyének hazai terepéhez, az irodalomhoz. Eszembe jut ugyanis egy alkalom, amikor pontosan tíz évvel ezelőtt egy haiku estet kellett levezényelnem, de akkor, a műsor csúcspontjaként az egyik résztvevő egy bonszai fát is elültetett élőben, a nézőközönség szórakoztatására. Ma ez nem lesz, kedves nézőink.
De lesz, van, más. Azért is különleges számomra ez a kiállítás, már a megnyitás tényén túl, mert tulajdonképpen részese lehettem a megvalósításának, láthattam megszületni a tárlatot. Sőt, már ennél korábban csatlakoztam az eseményekhez. Együtt szállítottuk ugyanis ide, ebbe a térbe, Gold munkáit. Borongós, sötét, szerda este volt, esett, és ahogy így cipeltem Gold egyik vas tárgyát az egyre erősödő és sűrűsödő esőben, két dologra gondoltam. Az egyik, hogy jó hagyományként mennyi író, költő nyitott már meg kiállítást előttem Fehérváron, de nem csak ebben a térben, hanem más kiállítóhelyeken is. Hogy csak a legutóbb itt szereplőket soroljam, Fehér Renátó és Kemény István, vagy más helyszíneken Esterházy Péter vagy Pilinszky János. És a másik dolog, amire gondoltam, így az esőben, a vas tárggyal a kezemben, hogy velük biztos nem pakoltattak kiállítást.
De előbb-utóbb komolyra kell fordítani a szót, mert pontosan itt mögöttem pehelykönnyűnek látszó, de elég súlyos képek lógnak. Csoda, hogy kibírja őket ez a piros zsinór. Látszólag, könnyű, nyári, családi akvarellek, Nizza, a Côte d'Azur, de amint kontextusba helyezzük őket, egy újsághír, egy veszteségekkel teli év, és egy fehér teherautó kontextusába, akkor hirtelen elviselhetetlenül nehézzé válnak. De mielőtt még azt gondolnánk, amit egyébként joggal gondolhatnánk, hogy ezekből a tragédiákból nem lesz kiút, sétáljunk át Gold másik alkotásához, az uniós zászló közepére helyezett tükörhöz, és lássuk meg magunkat benne, és azt is, hogy ebben az Európában mindenkinek van helye. Most kéne igazán európainak lenni, a szó hagyományos értelmében, amikor éppen a legnehezebb. De nincs semmi baj. Mert hiába választották ki valakik maguknak Európát és azon belül pont Franciaországot, hogy megtörjék, hát jól beválasztottak. Hogy egy brit-amerikai tévékomikus (John Oliver) gondolatmenetét vegyem kölcsön elég nehéz lesz megtörni azt a népet, amelyik olyan kultúrával és életstílussal rendelkezik, mint franciák, és akiknek ott van Jean-Paul Sartre, Edith Piaf, tengernyi vörösbor, a puhadobozos Gauloises, Camus, a camembert sajt, a Madeleine-keksz, a makaron, Marcel Proust, és akkor még a francia csókról nem is beszéltünk. Hát, akárkik is vagytok, sok szerencsét hozzá. Mi pedig tanuljunk a franciáktól, ahogy eddig is kellett volna.
És hogy, így a végén, visszatérjek az idei év nagy veszteségeihez, eszembe jut egy újabb mondat Esterházy Pétertől, ami meglepően rímel mindenre, ami eddig elhangzott, és mindenre, ami itt látható: „Habár fölül a gálya, alul a víznek árja, azért a Côte d'Azur.”
(Czinki Ferenc, Pelikán Galéria, Székesfehérvár, 2016. augusztus 12.)
Pálné Hencz Teréz képző- és iparművész gánti születésű, tanulmányait Pécsett és Budapesten végezte többek között vizuális kultúra, művészetpszichológia és művésztanár-textil szakokon. Tagja az Országos Képző- és Iparművészek Társaságának, alapító tagja a Fejér Megyei Népművészeti Egyesületnek. Arany Gold Zoltán székesfehérvári származású képzőművész, filmes és tetoválóművész. Önképző művésznek vallja magát, a MéhKasAula Kulturális Közhasznú Egyesület alelnöke, a Magyar Független Film és Video Szövetség elnökségi tagja.
