2018. november 15., csütörtök
Albert, Lipót

Legfrissebb a városban

Barátság mozi
 

Szerelmesek az idők viharában

2012. március 19., 13:37 [fehervar.net] Micskó Zoltán, fotó: Vörösmarty Színház - NZP

Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij, az orosz realista dráma egyik legnagyobbja 1859-ben, tehát nagyjából másfél évszázada írta főműveként számon tartott darabját, a Vihart. Mit mondhat nekünk itt és most az első látásra nagyon XIX. századinak, nagyon orosznak tűnő történet...?


Kabanov képtelen elszakadni anyjától

A Vörösmarty Színház márciusban bemutatott előadását látva igazat adunk a rendezőnek, aki szerint a darab a színháztörténet egyik legnagyobb remekműve - és minden korban érdekesnek találhatjuk, hiszen benne valóban örök emberi dolgokról van szó. Talán manapság ritkábban találkozunk zsarnok, képmutató anyákkal, zsugori nagybirtokosokkal, bigott vallási fanatikusokkal; életünk minden kisszerűségével együtt is erősen különbözik a feudális orosz kisváros világától, és valószínűleg boldogtalan, naiv fiatalasszonyok is ritkábban mennek a folyónak szerelmi bánat miatt. Mégis: a nem túl bonyolult cselekményben valódi emberi sorsok, szabadságra és boldogságra vágyó, és egymást kölcsönösen börtönbe záró, boldogtalanná tevő lelkek nagyon is mai történetét ismerhetjük fel. Valló Péter invenciózus, ugyanakkor érzékeny, pontos és minden részletében tökéletesen kidolgozott rendezése átélhetővé teszi a tragédiát - de nagyon bölcsen nem feledkezik meg az ironikus hangsúlyokról, a humoros, néhol kifejezetten vígjátéki mozzanatokról sem: nem komolykodik, hanem hűen mutatja meg a mindig változó idők és erkölcsök életeket végzetesen befolyásoló természetét.

Az értelmezést támogatja az egyszerűségében impozáns és funkcionális díszlet is (szintén a rendező munkája); a három részre osztott, a városi sétányt, a házbelsőt, valamint a távolabb hullámzó, nem látható folyót a messzeségben gomolygó felhőkkel megjelenítő tér az időnként leereszkedő, hatalmas, rozsdás vaslemezekkel zökkenőmentesen segíti a játék dramaturgiáját, és szinte külön esztétikai élményt nyújt.


Varvara mélyen együtt érez Katyerinával

A főbb szerepeket (ahogy az utóbbi időben megszokhattuk) ezúttal is vendégművészek alakítják. Nem mennék bele abba a gyakran felmerülő (és egyfajta lokálpatriotizmusból érthető) vitába, hogy a fehérvári társulatban vajon nem lehetett-e volna kiosztani ezeket a szerepeket - annál is inkább, mert Almási Éva Kabanovaként egyértelműen annyira erőteljes és megrázó alakítást nyújt, hogy biztos vagyok benne, aki látta, ezután ebben a szerepben most már csak őt tudja elképzelni maga előtt. Minden mondata, hangsúlya, gesztusa a szeretetre képtelen, fián és környezetén uralkodni akaró szörny-anyáé; ugyanakkor egy-egy jelenetben az elsőre szinte elrajzoltan gonosznak tűnő karakterben meg tudja mutatni a figura öniróniáját és elmúlással rezignáltan szembenéző, végtelen magányát is.

Jó választásnak érzem a fiatal szerelmeseket is: Tolnai Hella Katyerina, a fiatal és naivan vadóc, korán férjhez adott feleség szerepében végig hiteles a darab folyamán; a dacos, de környezetének megfelelni próbáló lánytól egészen a magára maradt, kétségbeesett, de önmagát a világgal szemben a halálig felvállaló tragikus hősnőig. Minden helyzetben kivívja a néző rokonszenvét és együttérzését - az öngyilkosság zavarodott, kétségbeesett jelenete pedig igazi katarktikus pillanat.


Borisz szerelme csak szalmaláng

A Lakatos Máté által alakított Borisz szerelme szalmaláng - a helyét kereső, de erőtlen, csak pillanatokra lázadni tudó, felelősséget vállalni nem képes fiúban szinte már látjuk a húsz-harminc évvel idősebb Kabanovot - ezt ismeri fel Katyerina is a búcsú pillanatában, és ez az utolsó lökés, ami a végzetes tettre készteti. Az ifjú színész ügyesen jeleníti meg ezt az összetett jellemet, mentes marad mind a Rómeó-féle romantikus szerelmes karakterétől, mind a pipogya kölyök közhelyes figurájától - pontosabban megfelelő arányban vegyíti a kettőt, ettől válik igazán egyedivé és érdekessé.

Kabanov szerepében Quintus Konrád még tétova mozdulataiban, járásában is hűen jeleníti meg a tehetetlen, túlkoros "anyuka kisfiát", aki a talán jobb életre érdemes embert felvillantó pillanatai és minden jó szándéka ellenére is már rég beletört az elnyomottságba, önállótlanságba, és szépen tönkreteszi magát és maga körül mindent, úgy, ahogy azt elvárják tőle.

Bakonyi Csilla Kabanov életrevaló, bátyjával ellentétben függetlenségét kivívni képes húga szerepében talán évek óta az egyik legjobb alakítását nyújtja. Varvara külsőleg törékeny, de lelkileg erős lány; életszeretettel teli és zabolázhatatlan személyiség, aki a családból egyedüliként képes kilépni a bizonytalan szabadságba, hogy megteremtse a saját életét.

A mellék- és epizódszereplők közül feltétlenül kiemelésre méltó a Kuligint játszó Kozáry Ferenc, aki az örökmozgót fabrikáló gépész-ezermester-feltaláló egyszerre racionális és fantaszta figuráját látható élvezettel és játékossággal alakítja; valamint a néhány mondatos és mindössze két rövid megjelenésre szorítkozó szerepében Závodszky Noémi, aki mint az ősi (asszonyi) szexualitás maga, Fellini óriás-nőjére emlékeztető alakként tűnik fel a színpadon, és tébolyult látomásban jövendöli meg a pusztító vihart.

Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy a hosszan tartó taps ezúttal teljesen jogos volt: hasonló produkció ritka élmény a fehérvári színpadon - és a nézőnek azt adja, amit Shakespeare-rel együtt igazán várunk a teátrumtól: nem hízelgő, de hű tükrét az emberi természetnek.

Szinte hihetetlen, de külön örömmel és reménnyel tölthet el bennünket, hogy amíg a székesfehérvári színház kapcsán a politika immár lassan egy kerek éve játssza a saját tragikomédiáját, az előadások tanúsága szerint ettől függetlenül a falakon belül egyre magasabb színvonalú művészi munka folyik - igazi színház.