Fehérváron családi ház eladó
2017. augusztus 16., szerda
Ábrahám

Legfrissebb a fórumban

Aida musical

Pikk: Évvégi mindenjót kíván az IORO képviseletében is, Pikk :)   »  
(péntek, 16:55)

Filmek: mozi és tévé

Miklós: Nahát, a "mi" Orsink nyerte meg a Barátság mozi játékán a bérletet, gratulálok! :)   »  
(csütörtök, 21:10)

Színház és színjátszás

zoli4: No, megtöröm a csendet! Tegnap voltam 3:1 a szerelem javára előadáson. Mondjuk lehetett volna o...   »  
(szombat, 17:55)

Legfrissebb a városban

Barátság mozi
 

Sziget a panelrengetegben

2013. július 28., 20:08 [fehervar.net] Lőrincz Miklós, archív fotók: Gelencsér Ferenc, Csutiné Schleer Erzsébet

Negyedszázada még kisipari műhelyeket, kisvendéglőt, múzeumot, az épületek hangulatához, méretéhez illő hasznos funkciókat álmodtak a Rác utcai parasztházakba a műemlékegyüttes helyreállítói, ma már azonban kihalt utcát talál az arra járó.


Parasztházak a panelok tövében

Tavaly ismét felcsillant a remény, amikor a Terembura egyesület bérbe vette az egyik házat, és családi programjaik, nyári táboraik révén némileg élővé varázsolták az 1989-ben az Europa Nostra fődíjával kitüntetett utcát, de az egyesületnek néhány hónap múlva vissza kellett adnia a ház kulcsát, mert nem bírták tovább fizetni a bérleti díjat. Így a nyilvánosság számára továbbra is csak két ház nyitott, a Fejér Megyei Művelődési Központ által működtetett Mesterségek Háza, és a Fehérvári Kézművesek Egyesülete otthonául szolgáló Kézművesek Háza.

– Szerintem nem bérleti díjat kellene szedni, hanem épp ellenkezőleg, támogatást kéne adni azoknak a szervezeteknek, akik közösségi funkciókat visznek ezekbe a házakba, és cserébe előírni, hogy tartsák rendben a portákat – vélekedik Csutiné Schleer Erzsébet építész-tervező, aki annak idején a műemlékileg védett terület hasznosítási tervét és a legtöbb ház felújítási tervét készítette. Az építésszel a közeli játszótéren ültünk le beszélgetni, hiszen a Rác utcai udvarok árnyas fáit, lócáit pedig csak a zárt kapuk mögül szemlélhettük, miközben adná magát, hogy az utca közepén, a templom szomszédságában található üres telken rönkpadokat, asztalokat és egy tájékoztató táblát is elhelyezzenek a városrészről és annak megmentett darabjáról.

A város iparosnegyede

A törökök balkáni előrenyomulásakor az egykori Szerbia szorongatott népe több hullámban menekült hazánk területére, számos települést hozva létre sajátos kultúrájuk megteremtésével. Városunkban is nagy számban telepedtek le rác iparosok, a maguk deszkakerítéses, meszelt falú, nádfedeles házaikkal.


A Rác utca a század elején
(Dimény Lajos festménye, 1928)

A mai Palotaváros zegzugos, kacskaringós utcáinak nevei – Csapó, Cserepes, Sütő, Tobak, Halász... – máig emlékeztetnek arra, hogy ez a terület régen az iparosok városnegyede volt: itt dolgoztak a kézművesek, itt működött a kékfestőüzem és a bőrgyár is. A XVIII. századi összeírások már több céhet említenek, így aranyműves, kőfaragó, kötélgyártó, lakatos, mészáros, pék, posztós, rézműves és varga céheket, és összesen 64 mesterséget sorolnak fel. A mesterlegények száma 1777-ben 626, a mestereké 404 volt. Ebben a városrészben folyt a kereskedelem is, és itt rendezték a hetivásárokat is.

A Belváros és a Felsőváros lakosainál szegényebb iparos és kereskedő réteg megtelepedése révén ebben negyedben sajátos társadalom alakult ki, amely a városrész külső megjelenésén, utcáin, épületein is visszatükröződött, inkább falut, mintsem várost idézve, még a XX. század végén is. A Rácváros főutcája a Rác utca volt, amelyben a XVI. század második fele óta összpontosult mindaz, ami a rác nemzetiség itteni történetéhez kapcsolható: a szerb ortodox templom, a szerb iskola, a földművesek, iparosok és kereskedők házai. Ennek egy darabját sikerült megmenteni az utókor számára.

A kezdetek


Ilyen volt... (1978)

A köznyelvben csak skanzenként emlegetett Rác utca mai állapotát érdemes összevetni azokkal a felvételekkel, amelyek azt mutatják, milyen is volt, amikor 1978-ban nekiláttak az utca felmérésének – és mi lett belőle, amikor 1989-ben az utolsó házfelújítás is elkészült, és az utca a rangos európai díj kapcsán híressé vált. Az évtizedes munka célja az volt, hogy az utókor számára megőrizzenek egy darabot az eltüntetett városrész eredeti formájából, és megmutassák, milyen volt a Rácváros hangulata évszázadokon át a hetvenes évekig, mielőtt azt a városrészt is elérte a lakótelep-építési hullám.

– Amikor megszületett az a nagyon magas helyről jövő döntés, hogy a régi külvárosokat le kell rombolni, és helyükön lakótelepeket kell építeni, a Palotai út ezen oldalán megtervezték a Leninről elnevezett, három ütemben megvalósuló lakótelepet. Mindegyik ütem közepén lett volna egy különlegesség, egy helyi érdekesség – ezek közül végül csak ez az egy valósult meg – avatott be a Rác utcai skanzen történetének elejébe az építész.


...ilyen lett (1989)

– Ennek az ütemnek a közepén állt az 1700-as évek végén épült Rác templom, amely országos műemléki védelmet élvezett. A rendezési terv készítése során született az a döntés, hogy a templom környezetében, egy százötven méteres utcaszakaszon megőrzik az eredeti településszerkezetet. A további részletes tervezést a Fejér Megyei Tervező Iroda kapta feladatul, és ifjú építészként „rám ragadt” ez a feladat, aminek nagyon örültem. Kollégáimmal végigmentünk ezeken a házakon, és féléves munka során apránként felmértük a megmentésre kiszemelt tizenhárom portát.

Itt egy időre megállt a történet, mert a városnak nem volt pénze a felújításra, így a felmérést négy év szünet követte. Ez sok kárt okozott az épületekben: a lakatlan, őrzés nélküli házak állapota leromlott, némelyik eltűnt, némelyik „magától” kigyulladt – egy romhalmaznak tűnt az egész, a lakótelepre beköltözők pedig joggal reklamáltak a környéken uralkodó áldatlan állapotok miatt.


A KIOSZ saját kiadványban népszerűsítette az akciót, és toborozta a tagjait a Rác utca 18. alatti ház felújítására



Mára már új ház is épült az utcában

– 1985-ben jött a megmentő ötlet dr. Balla Károlytól, az Ikarus akkori igazgatójától, a mai Városvédő és Szépítő Egyesület tiszteletbeli elnökétől, aki Heiter Júliával, a megyei tanács elnökhelyettesével és dr. Román Andrással, a műemléki hatóság külkapcsolatokért felelős szakemberével kitalálta az „Egy üzem – egy műemlék” akciót: ennek keretében a fehérvári nagyvállalatok, intézmények „örökbe fogadták” a Rác utca egy-egy házát, vállalták annak újjáépítését és hasznosítását. A történet érdekessége, hogy legutoljára a Rác utca 19-es számú ház talált gazdára a Fejér és Komárom Megyei Tejipari Vállalat „személyében”, mégis ez készült el először, és a vállalat ott rendezte be az ország egyetlen tejipari múzeumát.

A házakon nem látszik, de több épületet az alapjaitól kellett újraépíteni a felmérési tervek alapján: többségükben eleve nem voltak jó állapotban, az említett, jóvátehetetlen károkat okozó négyéves szünet pedig végképp lehetetlenné tette a házak egyszerű felújítását.

Az ellopott út

A Rác utca felújításának történetében sajátos, bár hazánkban roppant jellemző fejezet az utca kőburkolatának sztorija. A tervek szerint az eredeti piskótaköves burkolatot állították volna vissza: a közművezetékek építésének idejére az eredeti burkolat köveit az utca mögötti területen rakták össze kupacokba, ám az őrizetlenül hagyott köveknek egyik napról a másikra lábuk kélt... Így aztán más megoldást kellett keresni, és a környék kőbányáit körbejárva új köveket szerezni. A kivitelezés azonban nem a legjobban sikerült, és a Rác utca joggal pályázhatna „a város legerősebb mellékutcája” címre, ugyanis a jelenlegi kőburkolat alatt – a tervezők és a műemléki hatóság tiltakozása ellenére – negyven centiméter vastag betonaljzat készült, házfaltól házfalig. Emiatt aztán a vízelvezetés sem megoldott, hiszen ezen a vastag betonon semmilyen csapadék nem szivárog át. Mivel a betonréteg szintje a tervtől eltérően, tévedésből magasabbra került, nem maradt hely a kövek alatti kavics- és homokágynak, ezért alakult ki a mai járhatatlan út, mert megfelelő ágyazat hiányában a kövek nem tudtak „beforogni”, és nem alakulhatott ki egyenletes járófelület.

Közösségi funkciók

A csinosan felújított házak közül némelyik múzeum – helytörténeti, kisiparos, tejipari – vagy népművészeti alkotóház lett, de készült itt kocsma, pékség, műteremlakás, vállalati vendégház és rendőrőrs is: a felújítást végzők igyekeztek olyan funkciókat találni, amelyek élettel töltik meg a lakótelep tövében álló utcácskát.


A helytörténeti múzeum
gazdag gyűjteményt őriz

– Számomra két épület különösen értékes: az egyik a 11-es számú ház, amelynek felújítását az Ikarus vállalta fel, és múzeum céljára adták át a városnak – meséli Csutiné Schleer Erzsébet. – Amikor a funkciókat próbáltuk kitalálni, nem az volt a célunk, hogy itt steril múzeumváros legyen, mert az már eleve halottá tette volna az egész utcát. De ez volt az egyetlen házikó, amelyben a felmérések idején még egy rác néni, Csikós Danica lakott, és a ház épület teljes berendezését, bútorait, szentképeit megvásárolta a Szent István Király Múzeum, így kézenfekvő volt, hogy ebből a házból helytörténeti múzeum legyen. Amikor átadták az épületet, összecsaptam a kezem: „Minden úgy néz ki, mint régen, csak Danica néni szemüvege hiányzik az asztalról!”. Itt említeném meg, hogy óriási segítségünkre volt két neves néprajzkutató, Lukács László és Gelencsér József, valamint a történész Demeter Zsófia, akik akkor adták ki a Rácvárosi írások című munkájukat erről a városrészről, és Gelencsér Ferenc fotográfus barátom is, aki csodálatos felvételeket készített. Sajnos, ez ma már egy olyan múzeum, ami többet van zárva, mint nyitva, hiszen a megtekintéséhez öt nappal korábban be kell jelentkezni, ami nem túl életszerű dolog.


Itt működött a tejipari múzeum

Pedig a múzeum kínálata igen gazdag, hiszen a „tisztaszoba” és a konyha eredeti berendezésén túl a hátsó szobában Palotaváros történetéről és néprajzáról látható kiállítás: bemutatják a városrész hagyományos társadalmi rétegeit, foglalkozási csoportjait, azok életmódját, és kiállították az ide kötődő mesterségek (tobak, varga, csizmadia, cipész, szíjgyártó, csapó, szűcs, szűrszabó) szerszámait, céhemlékeit is.

A kiállítás negyedik helyiségében a Dittrich-kalaposműhely berendezése látható: a város híres kalapos dinasztiájának megalapítója az 1891-ben felszabadult Dittrich Ede volt, akit fia, István követett a műhelyben, amely korábban a Szömörce, majd a Csapó utcában működött egészen 1986-ig, amikor teljes felszerelése a múzeumba került.


Csutiné Schleer Erzsébet

– A másik, szívemnek kedves ház a 19-es, amelynek pincéjében az imént a jelenlegi tulajdonos jóvoltából rövid látogatást tehettünk: ez volt a szerbek iskolája és az egykori paplak. Ez az egyetlen épület, amelynek pincéje is van: a csodálatos, csehsüveg boltozatos pincében faragott köveket is találhatunk, amelyek – sejtésem szerint – az egykori királyi bazilikából származnak, hiszen annak köveit sokfelé megtaláljuk a városban. Gyönyörű nagy udvara is volt gyümölcsfákkal, virágokkal. Henrik dán koronaherceg, az Europa Nostra szervezet akkori elnöke itt, a körtefa tövében kávézgatott, amikor a rangos nemzetközi szervezet 1992-ben Magyarországon tartotta többnapos konferenciáját, és Fehérvár volt az egyik kiemelt helyszín. A ház felújítása után itt működött az ország egyetlen tejipari múzeuma, amelynek páratlan anyagát Bartha István, a Parmalat igazgatója, a felújítás és a múzeum „motorja” a cég megszűnése után felajánlotta a városnak, de az nem élt a lehetőséggel és a tejipari kiállítás Mosonmagyaróvárra került, a műemléki védettségű házat pedig megvették családi háznak... A harmadik múzeum a 18-as számú házból lett, amelyet a KIOSZ a helyi kisiparosok segítségével újított fel, és az iparosok értékeit, munkáit, eszközeit mutatták be. Az utca, és a városrész hangulatába leginkább a kézművesek illenek be, így alakították ki a 20-as számú házban a Mesterségek Házát kézműves műhelynek, és az eleinte pékségként funkcionáló 27-es számú ház lett később a Fehérvári Kézművesek Egyesületének otthona.

Európai elismerés


A plakett másolata
a templom kerítésében

Székesfehérvár a Rác templom és a Rác utcai szerb parasztházak példás megőrzéséért és helyreállításáért, valamint az épületegyüttes célszerű, értelmes hasznosításáért, a népi mesterségek szakszerű bemutatásáért 1989-ben elnyerte az Europa Nostra fődíját, az ezüst plakettet – a díjat tanúsítja a templom kerítésfalában elhelyezett plakett. A Hágába postázott hatalmas, fotóval bőven illusztrált pályázati dokumentációt Csutiné Schleer Erzsébet állította össze, és beszédet is mondott a díjátadáson; a díjat 1990. május 11-én nyújtotta át a városnak Henry J. de Koster, az Europa Nostra elnöke.

A rangos díjjal városunk igen rangos társaságba került, hiszen korábban Strasbourg sétálóutcája, Amszterdam óvárosa, a londoni Covent Garden vagy az athéni Plaka részesült hasonló elismerésben. Az Európa Tanács mellett működő nemzetközi szervezet a földrész természeti és kulturális örökségének megóvását tűzte ki céljául, a díj 2002 óta az Európai Unió hivatalos díja is. Jelenleg évente hat fődíjat és huszonöt oklevelet adnak ki, és bár hazánkban is számos pályázat részesült oklevélben, fődíjjal kevesen dicsekedhetnek. A korabeli sajtó emlékeztetett is arra, hogy Kelet-Európában első alkalommal Székesfehérváron adták át a fődíjat, korábban a szennai falumúzeumot és az apostagi zsinagógát „csak” oklevéllel díjazták.

Vakáció a halott utcában

Gergő elrágta a kenyeret a szalámi után, s elindult ki a lakótelepről.

A telep végén félig kész házak álltak, óriási fehér csontvázukon parányi emberek nyüzsögtek, hegesztő kék fénye villogott a magasban, mintha szentjánosbogarak röpködtek volna. Mész és friss betonfertőtlenítő, szúrós illata terjengett a levegőben. Kíváncsian bámészkodott, majd megunta, és a nyaka is elfáradt, tovább ballagott egy-egy kavicsot vezetgetve, rugdosva a falak tövében.

Az utolsó kavics is eltűnt egy gödörben, mikor egy betonváz mögül kikanyarodva meglátott egy földszintes utcát.

Olyan váratlan volt a látvány, a tízemeletes betonváz mögött lapuló földszintes utca, hogy percekig ámulva nézte. Az utca közepén sárgállott a keramitkocka – amellyel az út volt kirakva –, mint az arany, ahogy a nap rásütött. Tiszta volt, mintha most seperték volna fel. Holott első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy nem lakik senki a kis utcában, mivel egy-két ablakból hiányzott az üveg, a többi pedig be volt csukva, nyár elején. Azonkívül egy-egy utcára nyíló ajtó pedig tárva-nyitva volt, de senki se mozgolódott az ajtó mögött. Gergő aprólékosan sorra vett mindent a betonváznak támaszkodva.

Az utca egyik oldalán három ház állt, még jó állapotban, a másikon kettő. A harmadik házhely üres volt. Mindegyik háznak kőkerítéssel körülvett udvara volt, sovány ecetfák nyúltak a kerítés fölé. Némelyik ablakban virágzott az ottfelejtett muskátli, az ablakok alatt sötétlő pinceablakokon távolról is szinte érezhető nyirkos szag dőlt ki, az egyik pinceablakból egy kócos macska ugrott ki rémülten, s eltűnt a kőkerítés mögött, mint egy puha árnyék. Az utcatáblát ugyan leszedték a szélső házakról, de a kapuk, ajtók felett otthagyták a számtáblákat.

Gergő dobogó szívvel gyönyörködött a halott utcában. Találgatta, hogy mi történhetett. Csakis az, hogy a lakók már elköltöztek, mivel nyilván lebontják az öreg házakat, kell a hely a lakótelepnek. De még nem bontották le. A régi lakók meg olyan gyorsan költözhettek el, hogy ott felejtették például a virágzó muskátlit az ablakban.

(Csukás István: Vakáció a halott utcában – részlet, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1976
Digitális Irodalmi Akadémia, 2011)


A házak mára ismét megkoptak...

A mai, kihalt Rác utcában járva óhatatlanul is Csukás István ifjúsági regénye juthat eszünkbe, ráadásul a történet eleje is hasonló, hiszen ott is egy lakótelep tövében lapul egy földszintes utca, amelynek üresen álló házaiban a lakótelep építése előtt még kézművesek, kereskedők éltek. Jó lenne, ha a fehérvári regény úgy folytatódna, hogy ismét élővé válik a Rác utca, de erre jelenleg kevés a remény.

– A házakat egykor örökbe fogadó cégek egy része megszűnt, az épületek némelyike többször is gazdát cserélt, így nehéz egységesen kezelni a Rác utcai műemlékegyüttest – vélekedik az építész. – Az mindenképpen szerencsés lenne, ha ismét olyan funkciókat kapnának a jelenleg üresen álló épületek, amelyek ide vonzzák az embereket, de ehhez legelőször az úttestet kell megújítani, mert ez a kövezet gyalog, babakocsival és autóval is szinte járhatatlan. Remek kezdeményezés, hogy a Rác utca ad otthont a Tűzzel-vassal Fesztiválnak, és így évente egyszer felhívja magára a figyelmet a páratlan épületegyüttes, de egy fecske nem csinál nyarat, több ilyen rendezvény kéne. Érdemes lenne bevonni a közösségi funkciókba az utca folytatásában álló, hányatott sorsú Bőrgyárat is, ahová egy időben a Bőrgyár Kulturális Egyesület remek programokat szervezett, de aztán a városnak más irányú tervei voltak az épülettel, ám ezek a tervek sem valósultak meg.

A Rác utca és a házak az 1978-as felméréskor








Az építkezés és a kész házak (1989)










Volt egyszer egy Tejipari Emléktár

Több útikönyv és számos turisztikai honlap ma is létező múzeumként említi azt a hazánkban egyedülálló tejipari történeti gyűjteményt és állandó kiállítást, amelyet 1989-ben a Rác utca egyik parasztházában rendezett be a házat felújító Fejér- és Komárom Megyei Tejipari Vállalat, ám a gyűjtemény már idestova egy évtizede éve nem látható Fehérváron.

Az egykori múzeum öt kiállítóteremben mutatta be a magyar tejipar történetét, tárgyak, képek, tablók és írásos dokumentumok segítségével. A kiállított tárgyak többsége eredeti volt, de sok modell és korabeli kép is gazdagította a tárlatot. Az öreg ház folytatásában, egy új fedett színben helyezték el a nagyobb berendezéseket, többek között egy tejüzem pasztörizáló, vajköpülő, vajformázó, túrókészítô és sajtérlelő eszközeit, amelyeket a két világháború között használtak, sőt, a klasszikus svájci típusú sajtok készítéséről is képet kaphattak a múzeum látogatói.






További képek a mai Rác utcából









Köszönet Csutiné Schleer Erzsébet építész-tervezőnek és Gelencsér Ferenc fotóművésznek a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért.