A pillanat művészete

2011. augusztus 20., 16:31 [fehervar.net] Sipos Bernadett, fotók: www.pellerkaroly.hu

Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Eisemann Mihály, Huszka Jenő... egy legendás korszak közismert és méltán híres alkotói. Nevük egyet jelent a magyar operett világhírnevével, a minőségi szórakoztatás védjegyével. Az évszázadokon átívelő dallamok ma is ott csengenek mindannyiunk fülében: „Jaj, cica...”, „Te rongyos élet”, „Szép város Kolozsvár”... Az operett „rózsaszínű” világáról Peller Károly, egy 21. századi táncos-komikus mesél.

Számára az operett maga az élet

Operett. Egy könnyed dallamvilággal átszőtt (szerelmi) történet, sok humorral fűszerezve – írja a műfajról egy online enciklopédia. „Azonban e mögött sokkal színesebb és érdekesebb világ lakik!” – vallja az Operettszínház kiváló fiatal művésze, Peller Károly.

A műfaj kezdeti korszakát Hervé, majd Offenbach műveinek sikereitől datálják. A 19. századi párizsi bemutatók után (Orfeusz az alvilágban, Szép Heléna, A gerolsteini nagyhercegnő) Bécs, az operett fellegvára következett, és Johann Strauss remekei, a Cigánybáró, az Egy éj Velencében, valamint a Denevér. Majd Budapesten is hódított ez az akkoriban újdonságnak számító zenei stílus, amely azonnal elbűvölte a közönséget. A névadónak, Mozartnak köszönhetően, az operett szó és a hozzá kapcsolódó „cukormázas mesebeli világ” egy csapásra ismertté és sokak által kedveltté vált a világ számos pontján.

– Számodra az operett maga az élet –  miért éppen ezt a pályát választottad?

– Igen, valóban az életem! Az operett témája mindig a szerelem, számomra ez fontos, és persze a fantasztikus, csak a magyarokra jellemző virtus is, mind a zenében, a táncban. Eredetileg vendéglátóipari iskolát végeztem, és voltam már közönségszervező is, de számomra csak az a fontos, hogy emberekkel, színházzal foglalkozzam, és hogy minél többen megismerjék az operett világát.

– Fellépéseid alkalmával számtalan helyen jártál már, Oroszországtól Japánon át egészen Bécsig. Mennyiben más az operett itthon és külföldön?

– Nagyon más! Elsősorban német nyelvterületen játszanak nagyon sok operettet, és mindent maximálisan kiviteleznek, de ott nincs izzadtságcsepp, nálunk viszont van. Mi odatesszük magunkat – a magyar virtus, a sírva vigadás és a hazai operett zenei világa meg is követeli mindezt. A németek mondták egyszer, hogy a magyarokra igaz az, hogy „Paprika in Blut” („Paprikavérűek”). Mi tényleg temperamentumosak vagyunk, de ezt másképp nem is lehet csinálni. Például, amikor meghallom ezeket a zenéket, úgy érzem, valami szétfeszít belülről, valami fel akar robbanni, ezt pedig ki kell adnia a színpadon az embernek. Oszvald Marikával gyakran lépünk fel közösen, és ránk aztán sosem mondhatják, hogy halvérűek vagyunk.

– Latabár Kálmántól Peller Károlyig mennyiben változott a műfaj előadásmódja?

A Mágnás Miskában a címszerep mellett
Pixi és Mixi grófot is eljátszotta

– A négy alapkarakter mindig is megvolt, és a bonviván, primadonna, táncos-komikus és szubrett-szerepek azóta sem változtak. Az operett – ahogy a színház is – a pillanat művészete! Megnézi az ember, és aztán a megszépítő feledés homályába merül. Itt nincs idő jellemfejlődésre, itt be kell jönni a színpadra, és ha a karakter megkívánja, rögtön dívának vagy éppen cukinak kell lenni. Az Operett Akadémián tanárként is mindig azt mondom a diákoknak, hogy felkészültnek kell lenni, akkor és ott kell kihozni a 100 százalékot. A klasszikus operettjátszást tanítom – nem múzeumot, de mindent, ami a jó színjátszáshoz kell.

– Beszéljünk egy kicsit a másik oldalról is: mi a helyzet a közönséggel? Van különbség a hazai és a külföldi publikum között?

– Természetesen van. Minden kultúra közönsége más, de alapvetően a magyar operett hungarikum. A világot járva nagyon helyes történetekkel találkoztam. Például Japánban, úgy gondoltam, fogalmuk sincs, mit jelent az operett, aztán az előadás végén úgy tapsoltak és őrjöngtek, mint egy rockkoncerten. Finnországban pedig egyszer-egyszer megtapsoltak minket a számok közben – de úgy éreztük, nagy bukás lesz, aztán a végén szűnni nem akaró vastapsot kaptunk! Az ok csupán annyi, hogy náluk más a színházi neveltetés. Vagy még egy példa. Amikor először voltam Londonban, megnéztem egy előadást, ahol a darab végén hatalmas vastapsot kaptak a színészek, meghajoltak, aztán lement a függöny és mindenki ment haza... pedig én még órákig tudtam volna tapsolni. Más szokások, más kultúra. De ami nagyon jó, hogy itthon egyre több fiatal van az Operettszínház nézői között.

– Székesfehérváron is hamarosan bemutatnak egy nagysikerű operettet, a Csárdáskirálynőt. Számíthatunk rád a nézők között?

–  Nagyon szeretek színházba járni, Fehérváron is sokszor megfordultam már, de fellépni még nem volt módom, bár már régóta tervezem. Nem is beszélve arról, hogy családtagjaim is élnek a városban. Szóval, kíváncsi lennék a Csárdáskirálynő fehérvári előadására is!

Kapcsolódó anyagok:

• Peller Károly honlapja