2018. november 18., vasárnap
Jenő

Legfrissebb a városban

Barátság mozi
 

A csárdáskirálynő – 1916-2011

2011. december 14., 17:46 [fehervar.net] Micskó Zoltán, fotó: Nagy Zoltán Péter


Lábodi Ádám tökéletes
választás Edvin szerepére

A Vörösmarty Színház Mohácsi János által rendezett Csárdáskirálynőjét nézve nehéz függetleníteni az előadás 1993-ban bemutatott kaposvári "eredetijétől", de azért megpróbálom.

Nem lehet kétséges, a társulat minden dicséretet megérdemel, valóban kivétel nélkül mindenki adottságai, tehetsége szerint maximálisan helytállt a sokuk számára valószínűleg szokatlan játékmódot igénylő és szokatlan hosszúságú produkcióban. A sajtóban megjelent kritikákkal nagyjából egyet lehet érteni: az előadás a maga egyszerre nyersen keserű, mégis mélyen érzelmes és gyakran fergetegesen humoros megközelítésével ma is élővé, érvényessé tudja tenni a gyakran inkább áhítattal vagy éppen lekicsinyléssel emlegetett és ennek megfelelően afféle színházi múzeumi tárlóban őrzött darabot.

Itt, miközben grófok, hercegek és orfeumi sanzonettek világában járunk, mégis hétköznapi önmagunkra ismerhetünk a szerelmi zűrzavarok, elveszettségek, bizonyítani vágyások és emberi kicsinyességek kavalkádjában; ugyanakkor olyan történelmi távlatba helyeződik az élet (az életünk), ahol 1916, 1993, 2011 és az egész hosszú, máig tartó huszadik század egy sírni-röhögni való operetté válik...


Cecília saját magát
látja Szilviában

Az első felvonás egy kissé nehezen indul, néhány percig úgy tűnik, hogy a színészekben nincs meg az az erő, amely a orfeumi őrületet a maga intenzitásában végig tudná vinni, de aztán beindul a gépezet: Edvin érkezésekor már teljesen benne vagyunk a szivarfüstös-pezsgős miliőben. A hangulat, ami hol bohózati, hol nosztalgikus (és egy-egy pillanatra tragikus), él is a felvonás végéig. A második felvonás - az első ellenpontjaként - a sírva vigadó éjszakai élet képe után a bécsi arisztokrácia és a magyar tisztikar idiotizmusának szintén mulatságos rajza a végtelen bálokkal, végtelen magas oszlopokkal és a szökőkútban lakó teknőssel. A szórakoztató haláltánc logikus csúcs- és egyben végpontja a harmadik felvonás Novarája: a hajóba (immár egy vesztésre álló háború árnyékában) táncolva, integetve beszáll mindenki, császárostól, hercegestől, operettestől, és az végül nagy dudálás, rázkódás közepette lassan süllyedni kezd, és míg a zenekar játszik, a fények kialszanak - lassan eltűnik a habokban.

Bár az előadás egészében magas fokon működik, az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a színészek meglehetősen különböző szinten érzik és képesek átadni a játék kesernyés iróniáját és groteszk humorát. Első helyen mindenképpen Kozáry Ferencet kell megnevezni, aki a megszokott biztonságával és érzékenységével játssza az öröké háttérben maradó, de mégis szelíden írányító, minden helyzetben és szerepben magát feltaláló kisember Miska-Michele-Michael figuráját. Az ő kiváló komédiázó készségét, színészi mélységét, tempó- és arányérzékét mindig jó látni a színpadon.


A lányok Mohácsinál is angyalok

Balla Eszter szintén nem a megszokott Szilvia volt, de a színésznő különös titokzatossága, egyedisége hitelessé tudta tenni a femme fatale esendőségét, hányódását a prózai valóság és a álomszép szerelem között. Kitűnő választás volt a fiatal Lábodi Ádám Edvin szerepére: mind alkatilag, mind színészi eszközeiben tökéletesen jelenítette meg a melankolikus, szélsőségekre hajlamos, szerelmes fiatal herceget. Nagyon jó volt újra látni Matus Györgyöt, aki az öreg Kis eredetileg szinte jelentéktelen szerepéből egészen különleges magánszámot formálva talán az egész első felvonás legfergetegesebb jelenetét nyújtotta.

Az epizodisták közül Bakonyi Csilla érzi legjobban a "Mohácsi-stílust", Arankaként és Leontine grófnőként is minden megnyilvánulása kiemelkedően mulatságos és élvezetes volt. Meg kell említeni még Csizmadia Gergelyt, aki a tulajdonképpen egyetlen gegre épülő részeg Ady-szerepben bravúrosan komédiázott.


Mohácsi különleges
Szilviákat választott

Érdemes egy szót ejteni még a hangerő-kérdésről: nyilván a rendezői koncepcióból fakadó döntés, hogy a színészek hangosítás nélkül énekeltek - ami bizony nem volt mindig elegendő; én ugyan a második sorban ültem, ahol minden hangot jól hallottunk, de hogy a hátsó sorokban is így volt, abban már nem vagyok biztos. Mégis megvédeném a produkciót ezen a téren: a mikroport, bármilyen tökéletes, nekem mindig is határozottan gépi érzetet kelt (arról nem is beszélve, hogy a fül mögül, hajfürtök alól stb. kikandikáló mikrofon látványa is zavaró; nem láttam még olyat, hogy sikerült volna igazán "láthatatlanul" felszerelni), és ebben az előadásban fontosabb volt a hiteles színészi játék, a valódiság, az életszerűség a maga tökéletlenségével is, mint hogy a technika hifi-minőséget nyújtson. Tény, hogy ez néhol a dalszövegek érthetőségét is befolyásolhatta; én sem tudok igazán jó megoldást - esetleg színpadmikrofonokat lehetett volna használni, egyfajta kompromisszumként...

Mindent egybevetve: A csárdáskirálynőt egy határozottan üdvözlendő kísérlet egy lehetséges lépésének gondolom az igazi, korszerű színházkultúra megteremtésében Székesfehérváron, és nyilván szélesebb közönség- és szakmai visszhangot is kiválthatott volna, ha nem egy régebbi, legendás előadás repríze lenne: így persze már nem lehet revelációszerűen új. Mindenesetre tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti az operettet és annak is, aki nem: egy igazán lélekből született produkcióban és egy szórakoztató-elgondolkodtató estében lehet része annak, aki rászán négy órát az életéből - és az utolsó kép valóban szívszorító.